díszítés Könyvek díszítés
Kaland Játék Kockázat sorozat:
Információk:
Író: Peter Darvill-Evans
Magyar cím: A Lidérckastély mélyén
Eredeti cím: Beneath Nightmare Castle
Fordító: FireFoX
Puffin: 25. – 1987. február 26.
Zagor.hu: 9. – 2010. augusztus 6.
Borító illusztrátor: Terry Oakes
Belső illusztrátor: Dave Carson
Helyszín: Titán, Khul
Fejezetszám: 400
nagyobb kép a könyvrőlnagyobb kép a teljes könyvrőlkép az eredeti könyvről
kis kép
Könyv értékelése:
Lexikon bejegyzés
Fórumtéma
Elválasztás
Hátsó borító leírás:
Könyv és játék az, amit a kezedben tartasz. A főhős TE vagy.

Lidérces rémálmaidból megelevenedett lények várnak Neuburg kastélya alatt!

Ebben a könyvben Neuburgban találod magad, mely egykor Kuhl egy békés kis városa volt, most viszont őrült mágiától eltorzított, hitvány szörnyetegek otthona. Egy ősi gonosz ébredt fel a vár alatt, és rajtad áll, hogy megszabadítsd a települést és barátodat, Tholdur bárót, ezen gonosz bűbájtól. Azonban vigyázz! A mélyben borzalmas csapdák és más szörnyűségek várják, hogy tőrbe csaljanak! Szerencsével jársz? Csak akkor, ha csakugyan az a talpraesett hős vagy, akinek állítod magad...

TE döntöd el, mikor melyik utat választod, milyen csellel kerülsz ki a csapdából, melyik teremtménnyel csapsz össze.
Elválasztás
bubu880627 gondolatai a könyvről (forrás):
[b]Történet (3)[/b]: Egy kicsit megfáradt kalandozót alakítunk, aki épp ki akarja pihenni az elmúlt időszak fáradalmait régi barátja, Tholdur báró társaságában. Ám e helyett a déli barbárok elfognak. Úgy kell kiszabadítani minket a karmaik közül. A történetben később tudjuk meg, hogy már semmi sem a régi, és Tholdur bárót egy ideje nem látták. Később az is kiderül, hogy egy Senyakhaz nevű boszorkány befolyása alatt áll, aki a szörnyűséges (és ezúttal a szó szoros értelmében) Xakhaz szolgálatában áll. Őket kell elpusztítanunk a küldetésünk sikeréhez. Maga a kastély mélye sajnos alig-alig különb egy újabb labirintus-sztoritól, talán a börtönjelenet az egyetlen kivétel ez alól. A kastély előtti falusi jelenetek sem annyira izgalmasak, sőt, amikor gyerekeket gyilkoltam, akkor kifejezetten utáltam magam, bármennyire is legitimnek tüntette fel ezt a könyv. Ugyanakkor az akaratpróbák és az ezzel összhangban álló horror-jelenetek nagyon bejöttek, mind képileg, mind hangulatilag nagyon jól megfogalmazza ezeket a könyv, többször éreztem azt olvasás közben, hogy összeszorul a gyomrom. Ugyanígy a halálfejezetek is nagyon jól kidolgozottak, és a korábban említett börtönjelenet is kiemelkedő pontja a könyvnek. Szóval, amíg a Mélység démonainál azt mondtam, hogy egy nagyon eredeti alaptörténetet nem sikerült kihasználni, addig itt egy teljesen sablon-sztoriból sikerült kihozni a maximumot.

[b]Gondolkodás/szerencse (3)[/b]: Noha rejtvények itt sincsenek, azért próbára teszi a könyv néha az ember intelligenciáját. Illúziókkal próbál meg kísértésbe ejteni minket, van benne pár taktikai csata (pl. a savelementállal), és néha használni kell az eszünket a legjobb megoldás kiválasztásához (pl. az utolsó szerkezet aktiválásánál is). De ezek mellett ott van a szokásos labirintusos ösvényválasztás is.

[b]Nehézség (4)[/b]: Az első 2 döntésből mindkettő olyan, aminél ha rosszul választunk, meghalunk, más kérdés, hogy nem nehéz rájönni egyiknél sem, mi a helyes út. Ezt leszámítva viszont annyira nem vészes a könyv. Semmilyen kötelező felszerelés nincs, bár egy varázsfegyvert azért nem árt megszerezni, különben szinte esélytelenek vagyunk az utolsó csatában. Ebből Skarlos szigonya a legerősebb, de a jégpenge se rossz. Ami egy kicsit nehezebbé teszi, az egyrészt a viszonylag sok azonnali halál, másrészt az akaraterő-próbák, amiknél elég könnyű ott hagyni a fogunkat, főleg mert 6 pont alatt egy rossz próba az egy autoloss. De mindezekkel együtt sem gondolom, hogy ez egy nehéz könyv lenne.

[b]Játékélmény (3)[/b]: Sajnos a klasszikus labirintusos történetek engem ma már nem igazán tudnak lázba hozni, ennél komolyabb kihívásokat várok el, amit ez a könyv nem tudott megadni. Voltak azért olyan részek, amik tetszettek. A börtön alatti terület átkutatása tipikusan ilyen volt, ahogy az előzmény is, amikor Tholdur báróval találkoztam A városi rész sem volt rossz, és tetszettek az illúziók is, amik néhol jelen voltak a könyvben. Bejöttek az akaratpróbák is, bár szerintem a félelempróba talán szerencsésebb elnevezés lett volna, illetve 1-2 helyen olyan szituációkban kellett ezt a próbát tenni, ahol egy sokat próbált harcosnál ezt nem feltétlen éreztem indokoltnak. Mindent egybevetve nem rossz, de azért igazán kiemelkedőnek sem tudom nevezni.

[b]Összességében: 13/20[/b]
Elválasztás
Nheil gondolatai a könyvről:
Peter Darvill-Evans első könyve ezúttal a horror világát keveri keveri egy kicsit a fantasyvel. Ahogy teltek az évek, a kalandok alapvetően komolyabbak, komplexebbek lettek Livingstonék legkorábbi műveihez képest. A Lidérckastély mélyén tényleg nem kisgyerekeknek való, különösen a durvára sikerült halálfejezetek miatt. Van most itt egy új főérték, az Akarat, amit olykor próbára kell tenni a szerencséhez hasonlóan, azonban ez az érték nem csökken a próbák során és magas indulóérték esetében nem igazán kell aggódni, egy átlagos végigjátszás során nem nagyon fog lecsökkenni ez az érték.

A légkör kellemesen borzongató. Ezúttal hiányzik az epikus küldetéstudat, mert a legatyásodott hősünk csak úgy belecsöppen az eseményekbe. Régi ismerősét, Tholdur bárót akarja meglátogatni és hamarosan kiderül, hogy itt valami nagyon nincs rendben... Én nagyon szeretem ezt a dinamikát filmekben is, amikor nem tudjuk pontosan mi a helyzet, de valami nagyon rossz dolog van a háttérben, aminek utána kell járni. Ezúttal germán hangzású nevekkel operál a könyv, ami illik az atmoszférához. Jópofa, hogy a kezdeti aranymennyiségünk organikusan, több fejezettel a kezdés után derül csak ki hogy mennyi is van nálunk és nem is lehet nagy bevásárlást tartani belőle. Egy rövidebb, városbéli mászkálást követően - ahol fontos fegyverdarabot és információkat gyűjthetünk be -indul az igazi kaland Neuburg várában.

Érdekes, hogy a könyv kifejezetten durván indít, mert rögtön az első két lehetőségnél azonnal meghalunk, ha rosszat választunk, szerencsére azért utána visszavesz ebből az író. Persze akadnak halálpontok később is és kifejezetten durvák, plasztikusak ezek az elhalálozások. De tényleg nem annyira vészes és nem lineáris a kaland, sok különböző helyre lehet elbolyongani. Technikailag nincsen egyetlen kötelező tárgy sem, de gyakorlatilag nagyon erősen javallott megtalálni Skarlos szigonyát, ami valóban egy gonosz elleni überfegyver és két részből kell összeállítani. Szerencsére nem nehéz belefutni a darabjaiba. Ezen kívül is vannak hsznos tárgyak de alapvetően nem a tárgygyűjtögetés dominál. Ami még említésre méltó, a zöld gömb és Lolth talizmánja. A vár elég változatos, nem lehet unalmasnak nevezni (noha amikor végig egy behatárolt helyen vagyunk annak értelemszerűen megvannak a korlátjai), sok az érdekes találkozás és vannak persze veszélyes helyzetek és csapdák is.

Nehézségre tipikusan közepest mondanék. Megvan az esély rá, hogy pár próbálkozásból végigjátsszuk, akár elsőre is de azért erre ne vegyünk mérget. A két főellenség kemény, a Senyakhaz nevezetű varázslónő esetében nagyon el kell találni, hogy miket választunk a felkínált lehetőségekből, míg az igazi főgonoszt, Xakhazt mágikus fegyver nélkül valószínűtlen, hogy legyőzzük. A várban nyilván előkerül párszor a balra/jobbra klasszik választási lehetőség de alapvetően változatos a helyszín, végig megmarad a kellemes, mármint kellemesen borzongató atmoszféra. Amibe belekötnék, hogy néha számomra a logikátlan választás a helyes, például az ogre legyőzése után miért kell beleordítani a levegőbe hogy "legyőztem az ogrét engedj be" egy ismeretlennek? És a cellánkban mikor egy teljesen ismeretlen megszólít minket, miért kell egyből megbízni benne és bevallani a küldetésünket, mirepersze kiderül hogy ő a titokzatos segítőnk, aki előttünk érkezett? De ezek azért nem vészes dolgok.

Hangulatos történet, a horror elemek nem túltolt, de hangsúlyos használata és kreatív szörnyek jellemzik ezt a kalandot. A nehézség pont a kedvemre való kategória. Egészen kellemes bemutatkozás az írótól.
10/7,5
Elválasztás
Reactor gondolatai a könyvről:
[b]Borító[/b]
Tucat. Inkább dark-gothic könyvhöz illik, mint horror témájúhoz. A borítón szereplő lány pedig steampunk-cyberpunk jellegű, de legalább szépen néz ki.

[b]Grafikák[/b]
Az ábrázolt jelenetek jók, a szörnyetegek közt is vannak jó képek, azonban a Létsorvasztó szörnyeteg borzasztó hülyén néz ki, Xahkaz úgyszintén igen béna rajz lett, és a nőábrázolás se nyerte meg a tetszésem (Senyakhaz, karmos nő). A Savelementál pedig feltűnően hasonlít a Goblin-Ork töltelékszörnyekhez, különösen a feje.

[b]Történet[/b]
Szokás szerint magányos harcost alakítunk, aki épp régi cimboráját, Tholdur bárót látogatja meg a palotájában, Neuburgban. Még véletlenül sincs a könyvben osztrák-német befolyás. Azonban azalatt az idő alatt, amíg nem találkoztunk, kicsit megváltoztak arrafelé a dolgok. A báró egy nap egy csomó déli harcossal érkezett vissza, és betelepítette őket a városba. Ezenkívül folyamatosan tűnnek el éjszakánként a lakosok, rejtélyes halálesetek történnek, és a báró is egyre kevésbé önmaga. Meg kell keresnünk őt, és kideríteni, mi a rák történik pontosan…
Kellőképpen ijesztő, én azt mondom.

[b]Nehézség[/b]
Közepesnek lehet nevezni. A megszokott ügyesség-életerő-szerencse trió mellé ezúttal van egy „akaraterő” nevű negyedik tulajdonság is – ez mutatja, mennyire vagy épelméjű. Ha az akaraterőd nullára csökken, előbb-utóbb megőrülsz & meghalsz. Kicsit hasonló, mint a félelem pontok az Elátkozott Házban. Rejtvények és kódszavak nincsenek, elengedhetetlen tárgyból is kevés van, a legfontosabb végig ott van velünk, csak arra kell vigyázni, ne veszítsük el. Szükség lesz viszont még Sklaros szigonyára, amit egy fejből és egy nyélből kell összerakni. A főellenséget leszámítva a szörnyetegek sem túlságosan erősek, inkább az akaraterő az, ami miatt aggódni kell. Lehetnek még gondok Senyakhaz inter-dimenzionális transzmitter féregjárat-tükrével is, ha rossz helyre teleportálódunk, csúnya dolgok történhetnek, de némi utánajárással kideríthetjük, hogyan is működik.

[b]Főellenség[/b]
Senyakhaz az első, és Xakhaz a második. Na őt legyőzni nem piskóta, de mivel ebben a történetben is van csodafegyver, ha eljutunk végre hozzá, és maradt némi akaraterőnk is, legyőzhetjük viszonylag könnyen.

[b]Ami tetszett[/b]
Nagyon hasonló a Doom 3 nevű számítógépes játékhoz, ez speciel sokkal inkább horrorkönyv lett, mint az Elátkozott Ház. A légkör nagyon rejtélyes, ijesztő, a mindenféle éjszaka bóklászó szörnyek pedig úgyszintén kellőképp majréztatóak, úgyhogy a hangulat az nagyon megvan ám.
A halálpontok sokszínűsége megint olyan dolog, amit érdemes kiemelni. Nagyon változatos és kellően undorító módokon érhet véget a kalandunk, vélhetően ez az első könyv, amiben a főhős meg is őrülhet, de van itt veszedelmes vírus, fává változás, és teleportációs halál – tudjátok, a testünk egyik fele megérkezik, a másik meg…valahol…
Elemeztem a dialógusokat is. A párbeszédekkel sincs semmi baj, bár kétségtelenül lehetett volna több is belőlük. Segítőtársaink ugyan nemigen vannak, de jóbarátból akad elég, és nagyon hasznosnak bizonyulnak, sok hasznos infót tőlük kapunk meg. A könyvben lévő beszerezhető szuperfegyverek – Loth talizmánja, zöld megagömb – hasznosak számos helyzetben, és sok harcban, egyes-egyedül arra kell ügyelni, hogy Senyakhaznál ne kapjuk elő, mert csúnya véget érünk.
Összességében véve roppant félelmetes, nem sablonos, nincsenek futószalagon gyártott goblinorkcsontváztrollzombi-féle szörnyetegek, és lehetséges többféle befejezés is (bár csupán egy végződik happy end-del).

[b]És ami nem[/b]
Legyen bármilyen szellemes is, ez az akaraterő-dolog nagyon nem passzol a történethez, legalábbis nem ilyen kontextusban. Egy olyan témájú kalandkönyvbe teljesen odaillik, ahol az Alcohol nevű világban, túl a Borosüveg-hegyen is egy iszákossal kell legyőzni Whiskykóla- és Vodkanarancs szörnyetegeket, hogy végül elpusztítsuk Szeszesital Nagyúrt, aki gonosz varázslattal mindenkit alkoholistává akar változtatni, és közben tartózkodnunk kell mindenféle piától, mert ha berúgunk, kalandunk véget ér. Akaraterő ahhoz kell, hogy a cigiről, italról, narkóról leszokjunk, nem ahhoz, hogy megőrizzük az épelméjűségünket. Ha a normalitásnak lenne mértékegysége, minden valószínűség szerint nem „akaraterő” lenne. Nagyon érezni azt is, hogy voltaképpen újrahasznosították a félelempontok ötletét, amellett nem egyszerű pótolni őket, úgyhogy jó esélyed van rá, hogy pár közeli találkozás után megbolondulsz. Még életemben nem láttam ilyen ideggyenge kismókust, aki a történet szerint keménykötésű harcos volna…
Mint mondtam, a szörnyetegek jórészt eredetiek és félelmetesek. A Létsorvasztónak azonban már a neve se tetszik (elképesztően erőltetett), a kinézetén pedig maximum jókat lehet derülni, de megrémülni aligha. Az idióta elnevezést a Chrabatoknál is kiemelem…szerény véleményem szerint módfelett ostoba kitalálmány ez a név, tipikusan ilyen „he, Józsi, még van tíz percünk leadásig, találj már ki valami szörnyetegnevet!”. Másik kitűnő példa erre a Halál Csókja Protoplazma. Fölösleges ennyire szépen hangzóan elnevezni egy egyszerű, amőbaszerű teremtményt.
Újabb elcseszett szörny a Savelementál. Hogy hülyén néz ki, az egy dolog, de mi a fenének vannak karmai? Nem elég, hogy az egész lény savból van, még karmok is kellenek rá, meg tépőfogak!!! Erre mondják azt, hogy az alkotók nagyot akartak fingani, és beszarás lett a vége. Aki nem ijed meg egy Savelementáltól, az akkor se fog megijedni, ha karmai meg fogai vannak…most viccen kívül: egy savlény mi a tököt kezd fogakkal meg karmokkal!?
A fordításban csak nagyon apró hiányosságokat találtam (például az „energiapamacs” szó), egy-egy különírás, vagy rosszul ragozott ige, ez még nem a világ, de szóismétlésből lehetne kevesebb is. Összesen egyetlen olyan hely volt, ahol kissé értelmetlenné vált a fordítás: az emberi fejekkel teli boroshordónál. Azért veszítek 1 akaraterő pontot, mert legutóbbi italom teljesen új értelmet nyer? WTF is this?
Xakhaz aránylag rendbe van, azt lehet mondani rá, ha nem nézzük a Hellgate London befolyást a kinézetében, no de ide is sikerült egy kis szőrözést beerőltetni a zöld „maxinagy buma” gömbbel. Nem értem, hogy egy ilyen rombolóerejű gömbbel mi a kórságért kell ennyire precízen célozni? Egy halálpontnál a robbanóereje egy egész tornyot kásává zúzott, Xakhaznál viszont csomót kell szarakodni vele (Xakhaz vélhetően kisebb, mint egy torony), és ha nem jól találod el, akkor csak a fele életerejét veszti el, de ha összetörik a gömb, akkor meg nem történik semmi! (Ez teljesen értelmetlen szopatás, ugyanis mindenképp összetörik, ha már egyszer felrobban, nem?) Ezenkívül az se világos, miért kell még pluszban Loth talizmánja is hozzá, amikor a börtönpincés résznél simán felrobbant fény nélkül is. Szerintem a nagy ötletelésben a szerzők elfelejtették, korábban mit és hogyan írtak…mást nem tudok elképzelni ezekre a bosszantó kis hibákra.
Elválasztás
Sang gondolatai a könyvről (forrás):
[b]Design[/b]
Heheheh… és nagyjából ennél többet kár is vesztegetni a borítóra, amit elsőre leginkább egy paródiának néznék. Van ez a furcsán kifestett, lyukas fogú (?) lány (?) a normálisnál hatszor nagyobb Hold előtt, ahogy karmos kezeivel ránk veti magát. A könyvből amúgy kiderül, ki is ő, és az is, hogy a borítón helyidegen, ugyanis a kastély egy termében van leláncolva. A feliratok meg fehérek. Hűha.

[b]Illusztráció[/b]
Már az első oldalon nagyot lehet röhögni az izzadós goblin láttán (ami persze egy savelementál, elnézést), de később sem lesz jobb a helyzet. Szögezzük le, hogy ez a mű nem vizuális téren szándékozott hódítani. A képek nagyon viccesek, a teljesség igénye nélkül nézzük meg a szimatkopót (5.), a szomorú gnóm inast (87.), Griltiget (96.), vagy a sűrű hónaljszőrrel rendelkező Bakk-Rumant. Ennek ellenére nem lehet mondani, hogy hiányzik a hangulat, például elég jól sikerült a fejekkel teli hordó (366.), vagy az amulettjével pofánkba világító férfi képe (226.).

[b]Háttértörténet[/b]
Neuburg (valami német vidéken járunk..?) környékén elkapnak a Déli harcosok, és börtönbe vetnek. Később kiderül, hogy ezek a leginkább araboknak kinéző figurák megszállták a várost, ráadásul velük együtt különféle szörnyetegek is kószálnak minden éjjel az utcákon, így a lakosok lassan már ki se merik tenni a lábukat. Barátunkat, Tholdur bárót már rég nem látták, így kérdés, ki menthetné meg őket. Na ki? NA KI?

[b]Eredetiség[/b]
A könyv számtalan kisebb-nagyobb ötletet sorakoztat fel a kaland során, melyek igen üdítően hatnak. Az alap egy klasszikus kastélyban kószálós sztori (jó, az elején van egy városos rész is), de ezt több új dologgal is megfejelték. Meglepődtem például a kombinált próbadobásokon, például „dobj nyolcszor, majd add össze az Életerő és Ügyesség pontjaid számát. Ha ez az összeg nagyobb vagy egyenlő, mint a dobott számok összege, akkor…”. De vannak még kreatív fegyverek, mint például a Jégkard, ami 2-vel növeli az Ügyességünket a csatában, viszont minden alkalommal elvesz tőlünk 1 Életerő pontot.
A horror stílus figurái is kellően visszataszítóak. A Vérszopó csápból alakuló Halál csókja protoplazma előtt le kalappal, de a Protoplazmikus nyálka sem kispályázik, ahogy az ábrázolásuk alapján (46.) ideggyengének tűnő Charabatok sem.

[b]Kihívás[/b]
Elég keménynek tűnik a 8. oldal jóslata, miszerint „elsőre szinte biztosan nem fogod tudni megoldani a Lidérckastély rejtélyét”. Nos, ez úgy ahogy van, nettó hülyeség, mert a könyv talán az egyik legkönnyebb kalandot rejti magában. Jó, az Akaraterő próbák bekavarhatnak, meg elég sok „ha jobbra mész és nem balra, akkor meghalsz” típusú halál van, de ezen túl semmi extra durvulás. Nincs sok kemény ellenfél (a legtöbb kifejezetten gyengus), és ami a legfontosabb: egyetlen nélkülözhetetlen tárgy vagy információ sincs a játékban! Hogy legutóbb mikor akadt a kezembe ilyen játék, arra már nem is emlékszem. Ja és ha ügyesek vagyunk, akkor még olyan giga tápos fegyvert is szerezhetünk, mint Skarlos szigonya, ami 2-vel növeli az Ügyességet, emberek ellen 2-vel, élőholtak ellen pedig 4-el többet sebez (!!!).

[b]Főgonosz[/b]
A fő-főgonosz az Xakhaz, de van előtte egy Senyakhaz nevezetű boszorkány is, aki megidézte őt erre a világra. Senyakhaz egy igazi jó kis rohadék, aki ötletes módokon próbál megszabadulni tőlünk, például illúzióval (ártatlan szobalánynak álcázza magát), de a hipnózistól sem riad vissza. Xakhaz már egy fokkal szürkébb lett, de igazán eredeti külsővel (konkrétan egy többtonnás mutáns rémálom), és iszonyat brutál harcértékekkel rendelkezik (alapból Ügyesség 14, Életerő 32 !!!).

[b]Rendszer[/b]
Egy új értéket kapunk a szokásosok mellé, mégpedig az Akaraterőt. Ez nagyjából nehezítésnek fogható fel, hisz ha értéke 6 alá csökken, és úgy elrontunk egy Akaraterő próbát, akkor vége a kalandnak, mert menthetetlenül megőrülünk a félelemtől. A próba úgy zajlik, mint a Szerencse esetében, tehát mindegyiknél 1-el csökken a pontjaink száma.

[b]Hangulat[/b]
[i]A Lidérckastély mélyén[/i] az alapvetően egyszerű története és a mókás vizuális megjelenítése ellenére kifejezetten tetszett, még írni is jó volt róla. Tele van olyan elemekkel, melyek megfűszerezik a kalandot, mint amikor festményekbe léphetünk át, vagy Senyakhaz tükrén keresztül időutazást teszünk, vagy egy másik világba kerülünk („a szél ismeretlen virágok illatát hozza feléd; a fák alakja is teljesen rossz. A Hold nagy és túlságosan sárga… Soha nem jutsz vissza Khulra.”), de az is jó rész, amikor börtönből kell kiszabadulnunk. A másik ismert horror-kaland, [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=14][i]Az Elátkozott ház[/i][/url], realitása és kitűnő rajzai révén messze félelmetesebb, de itt meg jóval betegebb lények vannak. Ez persze nem verseny, két mű közege és atmoszférája teljesen más. Végszóként tehát érdemes nekivágni, akár többször is, hisz jó sok különféle útvonalon érhetünk el a Lidérckastély mélyére…
Elválasztás
Értékelés: 10 / 10
Richard Wood gondolatai a könyvről:
Ez a könyv kimagaslik a többi KJK kaland közül. Tele van elvetemült lényekkel és a játékkönyvek történetének legocsmányabb halállehetőségeivel. Borzalmas dolgok történehetnek veled. A szokásos zombi-vámpír-démon típusú bestiák helyett olyan új szörnyűségekbe futhatsz bele, mint a Vérszopók, a Savelementál vagy az Agygyalázó. A nekromancia által életre lehelt, levágott emberi végtagokról, melyek rendkívül érdekes és kellemetlen módokon képesek végezni veled, már ne is beszéljünk. Vagy nem megölni, de az még rosszabb vég...

A hirtelen halál pontokat leginkább egy beteg elme torzszüleményeiként lehet értékelni, melyek elég rendesen felerősítik a könyv horrorsztori-jellegét, és egyik-másik kifejezetten szadista! Az író nem csak a rossz döntéseket jutalmazza ily módon, hanem akkor is, amikor a rendkívül innovatív AKARATERŐ értéked -- ami az épelméjűségedet és a szellemi kitartásodat hivatott jelképezni -- 6 alá csökken. Figyelembe véve, hogy ez akár 7-ről is indulhat, és minden próbatétel után automatikusan csökken 1-gyel, alaposan meg kell fontolni, melyik utat választod, hogy a lehető legjobban megkíméld megtépázott idegrendszeredet és elkerüld az idő előtti elhalálozást.

A hirtelen halál pontoknak ezen szokatlanul magas előfordulása miatt a könyv elég nehéz, és valószínűleg az átlagellenfél alacsony képesség-pontjait próbálja ily módon kiegyensúlyozni az író. A Lidérckastély mélyént sokat kritizálták a túl könnyű harcok miatt, ám ha figyelembe vesszük, hogy az AKARATERŐ túl alacsony volta, esetleg egy ilyen próba elrontása miatt is könnyen kimúlhatunk, be kell látni, hogy elég veszedelem leselkedik ránk anélkül is, hogy az alacsony ÜGYESSÉG pontszám miatt kelljen állandóan aggódnunk. Elvégre a sorozat sokat hangoztatott célkitűzése volt, hogy a helyes döntéseket meghozva még a legalacsonyabb értékekkel bíró karakter is ki tudja játszani azt.

Csupán egy komolyabb csata van: az utolsó ellenfél nagyon magas harcértékekkel bír, és hacsak nem sikerült legalább az egyik mágikus tárgyat összeszedned út közben, szinte borítékolható, hogy végez a karakterrel. Mire eljutunk eddig a találkozásig, elvileg akár 18-ig is lehetséges növelni az ÜGYESSÉGÜNKET, vagy a megfelelő utat bejárva csata nélkül is végezhetünk vele. Ez a könyv másik erőssége: nem csak egy lehetséges útvonal vezet végig rajta. A legjobbat persze nem egyszerű megtalálni, és ha akár csak egy kicsit is letérünk róla, jó eséllyel végünk -- de ez nem szentírás. Én jobb szeretem ezt, mint azokat, amiknél nem lehet eltérni az író által megálmodott iránytól.

A könyv egy másik különleges tulajdonsága az, ahogy a történet folyamatosan kibontakozik. Egy különös köpenyt viselő banda ejt minket fogságba, akikről semmit nem tudunk, és kezdetben nincs is más célunk, csak hogy életben maradjunk és kiderítsük, mégis mi folyik itt. Ehhez az első lépés az, hogy kiszabaduljunk a fogságból (könnyebb mondani, mint megtenni). Ekkor Neuberg kis falujában találjuk magunkat, ahol már többször is jártunk korábban -- és ami időközben felismerhetetlenül átalakult. Az általában zsúfolt utcák kihaltak, borzalmas, természetellenes torzszülöttek kísértik az éjszakát és titokzatos, köpenyes alakok járkálnak mindenfelé nap közben. Rengeteg lehetőségünk van kilehelni a lelkünket még az előtt, hogy rájönnénk, mi is folyik itt, és mit tehetnénk a helyzet javítása érdekében, és éppen ettől válik a kaland lebilincselővé már a legelején, különösen ha először olvassa az ember. Nincs sok ehhez hasonló könyv ([url=http://zagor.hu/index.php?oldal=konyv&konyv=67]A Bíbor Áradat[/url] ugrik be most így hirtelen), ami ily módon alapozná meg a baljós hangulatot.

Szerintem A Lidérckastély mélyén egyik legjobb eleme az általános aljassága, ami messze felülmúlja társaiét. A lények és a lehetséges halálok borzalmasak és felkavaróak, az egyik fejezetponton egy gyerekkel kell végezned, és ha végül sikerül kijátszanod a kalandot, a végén fel kell vágnod a főgonosz koponyáját, hogy aztán kivedd belőle az agyát! Talán ha valaki Zagorral is ezt tette volna, nem kapott volna olyan sok folytatást...
díszítőkép