Fantázia Harcos (Új Vénusz kiadó) kötetei: Információk:
Hátsó borító leírás: A szülőbolygód felett a Vandervecken űrhajó hatalmas tömege lebeg. Fedélzetén Cyrus, az örült tudós szörnyűséges kísérletet tervez a világotokkal: mindent el akar pusztítani, hogy csak gusztustalan mutáns lények maradjanak vissza.
TE egy orgyilkos vagy, egy magasan képzett harci gépezet, mestere huszonhét különböző emberi és nem emberi faj harcművészeteinek. TERÁD esett a választás, hogy találd meg Cyrust a Vandervecken fedélzetén és vess véget sötét üzelmeinek. De vigyázz! Félelmetes teremtmények várnak rád - félig robot, félig hús-vér lények -, mindnyájan a tudós korábbi kísérleteinek termékei. Két kocka, egy ceruza és egy radír: ez minden, amire szükséged van, hogy belevágj ebbe az izgalmas tudományos-fantasztikus kalandba. A részletes kidolgozott harci szabályok alapján a kalandlapodon pontosan nyilvántarthatod az eredményeket és a veszteségeidet is. Rengeteg veszélyen kell átvágnod magad, és a siker egyáltalán nem garantált. Kemény ellenfelekre találsz majd mindenhol, és gyakran nem marad más választásod, mint ölni,különben téged ölnek meg! Értékelés: -2 / 10 Nheil gondolatai a könyvről: Jackson mester Csillaghajója után várható volt, hogy lesznek, akik a sci-fi utat választják. Andrew Chapman első könyve tehát szintén a távoli jövőben játszódik. Némileg meglepő módon a Hősünk ezúttal egy orgyilkos (?!), aki mestere huszonhét különböző harcművészetnek. Mondjuk ez elég bizarr annak ismeretében, hogy itt plazmavetővel, gravitációs bombával és gránátokkal mászkálunk... De ha más nem, legalább itt könnyebben indokolható morálisan, ha kérdés nélkül legyilkolunk mindenkit, végül is orgyilkosok volnánk. (Igaz, hogy ellenfeleink jó része robot...) A történet elég sablonos és a helyszínek sem túl izgalmasak. Egy középkori dungeon helyett itt most egy irreálisan óriási űrhajó belsejében mászkálunk és a balra/jobbra irányok meg a melyik ajtót nyissuk ki fejezetek dominálnak, tehát lényegében ugyanaz a bolyongás, mint egy hagyományos fantasyben. Csak itt lőfegyverekkel küzdünk elsődlegesen. Amiknek egyébként elég jó lett a szabályrendszere, ezzel nincs probléma. Ami nem tetszik, hogy hiába a távoli jövő a helyszín, mindenféle fantasy lénnyel (sőt, még egy istenséggel is) lehet összefutni, szerintem egyáltalán nem illenek ebbe a világba. Van egy szegmens, ami még a könyv egészéhez képest is kifejezetten unalmas, ott az űrhajóról kikerülve egy teljesen fantáziátlan, puszta vidéken közlekedünk de az egész amúgy is kikerülhető. Aztán mit keres például egy TÓ az űrhajóban? Végigmehetünk úgy, hogy szinte semmit nem nyitunk ki, vizsgálunk meg, mert nincsen semmiféle kötelezően begyűjthető tárgy, vagy információ amit én egyébként alapvetően mondjuk díjazni szoktam. Életet megkönnyítő tárgyak persze akadnak, ahogy csapdahelyzetek és halálpontok is, de nem vészes. Úgy érzem, hogy sok a töltelék szoba, kihívás volt kitölteni a 400 fejezetet. A könnyebb kalandok közé sorolható, és a főellenség , Cyrus elég kiábrándító, szinte röhögve elintézzük. Chapman debütálása nem egy impozáns darab. Pozitívum, hogy kialakított egy egészen tetszetős szabályrendszert a tűzharcra, de a történet, hangulat hagy kivetnivalót maga után, kusza az egész a sok helyszínidegen jelenettel és kreatúrával. Később fog ennél jobbat is írni Chapman. 10/5 [b]Design[/b] Hú, emlékszem arra a pillanatra, amikor az egyik metró-aluljáróban lévő könyvesbolt kirakatában megláttam a könyvet. Nagyon megörültem hogy valamilyen formában folytatódik a kaland-játék-kockázat sorozat, bár furcsa volt az új design. Na és mi az hogy „fantázia harcos”? Mindenestre hamar túltettem magam a kezdeti sokkon, és nem sokkal később már a kezemben is tartottam a művet, aminek imádtam az illatát (ha jól rémlik, ez egy decemberi időszak volt, és a karácsonyfa alatt folyamatosan ezt szagolgattam). Mai szemmel nézve inkább kicsit bénácskának tűnik a borító a robotszerű harcosokkal és a retro-érzést keltő számítógépekkel. A „szupermodern” sárga-rózsaszín betűtípus szintén érdekesen passzol a koncepcióhoz. [b]Illusztráció[/b] Összességében én teljesen ki vagyok békülve vele, de persze akadnak olyan rajzok, amiken „még dolgozhattak volna”. A szövegközti mini-grafikák között érdekes a csúnyán néző, ráncos szem, ami talán Cyrusé, a főgonoszé. Bár nagyon egyszerű megoldás, de imádtam a tökéletesen fekete lebegő gömböket ábrázoló képet a 14-es pontnál. A 114-es fejezettel szemben található alkotáshoz (halott patkány-űrhajósok) tartozó szövegrészt viszont sehol nem találtam, úgyhogy itt valami hiba is becsúszott. [b]Háttértörténet[/b] A hatalmas Vandervecken (micsoda név!) csillaghajó fedélzetén az őrült tudós, Cyrus folytatja sötét kísérleteit, és sajnálatos módon épp a mi szülőbolygónk felé került. Célja, hogy az egész planéta lakosságát mutánssá változtassa, akiken aztán uralkodhat. A csavar, hogy Cyrus a könyv szerint elvileg már alapból a szektor uralkodója, így elég kínos a helyzet. Éppen emiatt a hatóságok egy orgyilkos szervezethez fordultak, hogy merénylet útján oldják meg a problémát. A kiválasztott orgyilkos mi lennénk, aki huszonhét (!) különböző harcművészeti forma mestereként (kérdés hogy ez mire jó, amikor minden harc lőfegyverrel dől el), a legmodernebb cuccokkal felszerelkezve hatolunk be a hajóba. És a hajó belseje furcsább dolgokat rejt, mint gondolnánk… [b]Eredetiség[/b] Na jó, hát az őrült uralkodó-tudós figurája nem túl eredeti, de emellett szerintem nem érhető szó a ház (vagy itt inkább stílusosabban: az űrhajó) elejét. Egyrészt orgyilkosként sem gyakran játszunk, másrészt a mű tele van furcsábbnál furcsább ötletekkel és figurákkal. Ilyen szempontból kicsit emlékeztet az [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=22][i]Égi fejedelem[/i][/url]re, azaz nehezen lehet eldönteni, hogy a különböző jelenteket az író mennyire gondolta komolyan. Legtöbbször persze egyértelmű, hogy poén a dolog. Lásd 61-es fejezet Répa fejű úr, és két macskája alkotta takarító brigád, vagy ott a Tharn-doppelganger esete, melyet ha megmutatunk a tudományos könyvünknek, akkor az beazonosítja, majd magas hangon füttyent, mondván ezzel a módszerrel lehet megszabadulni tőle – ez persze még jobban felingerli a lényt, és még a harcértéke is magasabb lesz… Vicces a mókuska is, aki ha velünk utazik és találkozunk Zark-kal, akkor aszerint reagál, hogy evett-e az okosító gyümölcsből. Ha igen, akkor leköti annak figyelmét (és mi szépen elslisszolhatunk mellette), ha nem, akkor csak annyit mond, hogy lőjük szét a barom fejét. [b]Kihívás[/b] A játék véleményem szerint nem nehéz, már csak azért sem, mert kötelezően megszerzendő információ vagy tárgy nincs benne, csak maximum nagyon erősen meg tudják könnyíteni mindezek a dolgunkat. Egy idő után feltűnt, hogy alig van Szerencse- vagy Ügyesség-próba, ezzel is kevesebb a rizikó. Ellenfeleink se túlzottan erősek. [b]Főgonosz[/b] Ez egy szintén egyedi fogás, a könyv főgonosza ugyanis se nem erős, se nem bátor, és még csak nem is annyira okos. Ellenben kellően sunyi, tehát vigyázni kell vele, nehogy bedőljünk a szövegelésének. Ennek jegyében megpróbálkozik egy ital felajánlásával (természetesen méregről van szó) egy kártyatrükkel, és végül egy blöffel is (kézből kilőhető mini-rakétával fenyeget, ami valójában egy falióra-alkatrész). Ha mindezeken sikeresen átláttunk, a menekülő tudós után vethetjük magunkat, aki egy rakodóképbe mászva (biztos sokat nézte a [i]Bolygó neve halál[/i]-t) azért már valamennyivel erősebb ellenféllé válik. [b]Rendszer[/b] Az alaprendszer jópár dologgal lett kibővítve, könnyebbé teszi például a játékot, hogy van páncélzat, és rendelkezünk egészség-tablettákkal is. Komoly szankció viszont hogy maximum 5 tárgyat vihetünk csak magunkkal, ami ebben a kalandban kifejezetten szívfájdalom, mert a különböző felszedhető tárgyak itt nagyon jól alkalmazhatók, és sok is van belőlük (arról nem is beszélve, hogy van, amelyik két helyet foglal el!). Ezen felül választhatunk fegyvereket is, ami tök jó, bár kicsit kacifántosan lett megoldva a kombinációs lehetőségük. Továbbá tűzharc is van. [b]Hangulat[/b] A kaland közben rengeteg útelágazással találkozunk, lehetőségek garmadája áll elénk, így persze érdemes többször is újrajátszani a könyvet. Menet közben egy kis kitérővel elhagyhatjuk a hajó-közeget is, konkrétan egy bolygó felszínére kerülvén kell valahogy visszajutni a helyes irányba. Itt egy kicsit kiszabadulunk a folyosók világából, de valójában nem túl izgalmas ez rész. Viszont itt találhatjuk meg a Kaland Játék Kockázat művek véleményem szerint egyik legzseniálisabb tárgyának második felét. A pán-dimenzionális hazatérítő készülékről van szó, ami ellenfeleinket seperc alatt eliminálja, ezen szolgáltatásért viszont minden alkalommal keményen fizetnünk kell. Érdekes kipróbálni a 77 darab megsemmisítő gömbön, aminek árát ugye nem fogjuk tudni kicsengetni, vagy például Cyruson, akiben - mint kiderül - ezen készülék feltalálóját tisztelhetjük… A játék bővelkedik ötletes jelenetekben, például lehetőség van a hajó önmegsemmisítő-rendszerét aktiválni (teszem hozzá: nem érdemes), vagy a csapágyas hengert bombának hazudva megfenyegetni az őröket, de a részecskegyorsítós-halál sem mindennapi. Amúgy a könyvben a kisméretű lények és ellenfelek vannak nagy többségben (éles korong, mikrohelikopter, lézergömb, mókuska, nyamvadt sikítozó lény), ennek nem tudom mi lehet az oka. Mint ahogy az Istenség nevezetű entitást sem tudtam hova tenni, hogy mit keres a csillaghajón. Érdekes a tankos videójáték is, de sajnos erősen túl lett bonyolítva a szabályrendszere. Ezen felül az [i]Eredetiség[/i] pontban taglalt parodisztikus hangulatról tudok itt is tovább írni, ami az egész műre rányomja a bélyegét. Teljesen szürreális kategóriába tartoznak már az állat-szobrok a kérdéseikkel, de mindenképp a hajó pilótája viszi a pálmát az egzisztenciális filozófiába bocsátkozó szövegével. Az ilyenek miatt úgy gondolom, hogy az [i]Űr orgyilkos[/i] egy olyan mű, ami valakinek vagy nagyon bejön, vagy nagyon nem, mindenesetre érdemes egy próbát tennie vele mindenkinek. David Anderson gondolatai a könyvről: Mikor kipattan a hír, hogy egy őrült tudós egy borzalmas vírussal akarja elárasztani a bolygódat, te vagy az az orgyilkos, akit felbérelnek rá, hogy ossz igazságot. Nem egyszer láttam már, hogy más játékkönyvesek agyba-főbe szidják ezt a kötetet, én azonban mindig szeretettel gondoltam rá. Ez volt az első olyan általam olvasott Kaland, Játék, Kockázat könyv, ami szakított a fantasy kardos-varázslós világával. Kellemes váltás volt számomra, hogy lecserélhettem a mágikus kardot egy sugárvetőre és néhány gránátra. Néhol rendkívül kapkodósnak érződik, mint például a mókusszerű lénynél, máshol viszont remek légkört sikerült teremtenie. A hajó mélyén lévő világok például kifejezetten tetszettek. Érdemes belenézni. Értékelés: 2.5 / 10 Jeff Poteralski gondolatai a könyvről: Ez a könyv a Vandervecken nevű lebegő űrbárkán játszódik, a feladatunk pedig hogy behatoljunk a hajóba és végezzünk Cyrusszal, az őrült robotemberrel. Az alapötlet kiváló, a sztori azonban rendkívül laposra sikeredett. Elég sok oka van annak, miért is nem szeretem a könyvet. Először is a helyes út rendkívül rövid (talán 40 valódi fejezetpont). Másodszorra, hogy elsőre sikerült végigvininem, ami nekem azt jelenti, hogy baromi könnyű. Harmadszorra, hogy nincs szükség semmilyen különleges tárgyra vagy tudásra a győzelemhez, csupán egy sugárvetőre és egy jó magas ügyességre. Negyedszerre, hogy a végső csatát egy 9/12-es gonosztevő ellen játsszuk le. Hűha. Meg tudom érteni, miért nem nagyon akar senki sem értékelést írni ehhez a kötethez. Értékelés: 2 / 10 Robert Clive gondolatai a könyvről: Az alapötlet elég érdekes, de mint az a végére kiderül, nem valami szerencsés. Egy borzalmasan nagy űrhajóban mászkálni, melyben különböző környzet-buborékokban élő növényekkel lehet összefutni, önmagában érdekes. Azonban a találkozások nagy része átlagos és a legkevésbé sem élvezetes. A főellenség pedig egyenesen siralmas. Nem csak gyenge, de még csak meg sem szólal. Nagy kár érte. Sokkal jobb is lehetett volna. Értékelés: 4 / 10 Robert Douglas gondolatai a könyvről: Andrew Chapman az Űr-orgyilkos szerzője, mely 12. kötetként jelent meg az angol sorozatban. Ugyan eredeti ötlet volt a hőst egy profi fejvadász bőrébe bújtatni -- akinek feladata, hogy behatoljon egy zsarnok tudós űrhajójába --, a kivitelezés azonban sajnos nagyon gyengére sikeredett. Ígéretesen kezdődik a kaland, de nagyon hamar elkezd leereszteni. Sem nem olyan izgalmas, sem nem olyan nehéz, mint amilyen egy orgyilkos esetében elvárható lenne. Néhány apró újítástól és érdekfeszítő másodperctől eltekintve nem más ez a könyv, mint a gyűjtemény egyik darabja. A kaland vége kifejezett csalódottsággal töltött el, mintha Andrew beleunt volna az írásba, és mielőbb végezni akart volna vele. Két pont az eredeti ötletért és még kettő a kísérletért, hogy fegyvereket és páncélokat csempésszen be a Kalandlapra. Ezeken kívül azonban semmi érdeme nincs a könyvnek. |
||||||||||||||||||||||