[b]Történet (5)[/b]: Az alapsztori nem bonyolult. Üldöz minket egy csomó farkas, majd már kezdődik is a kaland és védekezni kell. Ezután megsebesülünk az első csatában és kiderül, hogy hamarosan menthetetlenül vérfarkassá válunk, hacsak nem teszünk ellene. A megoldás Lupravia, az Ős-likantróp elpusztítása, ez a kalandunk fő küldetése, miközben számos apró kis epizódon verekedjük át magunkat, harcolva a bennünk szunnyadó gonosz ellen. Maga a könyv alaptörténete és leírásai brilliánsak, a feszültség és a belőlünk kitörni vágyó farkas jelenléte minden pillanatban érződik, és az is tetszik (persze van ebben némi logikátlanság is, de szerintem ez nem gond), hogy egyes döntéseinkkel is befolyásolhatjuk az átalakulásunk mértékét. A farkasképességek is jók, és a megjelenő mellékkarakterek is (Van Richten ismételt betétele szimpatikus volt, jó karakter). A könyvben több lehetőségünk is van társat szerezni, igaz, hogy ezek a társak jó KJK-s módon kb. 10 fejezet után feldobják a talpukat, így hosszú távon nem élvezhetjük a jelenlétüket. Mindent összevetve eredetiségben soha rosszabb könyvet!

[b]Gondolkodás/szerencse (3)[/b]: A könyv egy egyedi dilemmát állít elég sokszor elénk. Bevalljuk-e az embereknek, hogy mik vagyunk valójában? Mert van, amikor ez nagyon nagy segítséggel jár, máskor a pusztulásunkat akarhatják azok, akiknek elmondjuk, vagy épp félelmet vált ki belőlük. Ez néha persze random faktor, de van, amikor logikusan végiggondolva is meg lehet hozni a helyes döntést. Ezt leszámítva azért nincs túl sok gondolkodás a könyvben. Van egy rejtvény, egy szörnyeteg megtalálásának a döntése, és kb. ennyi. Nem kell túl sokszor használni az eszünket, de néha azért igen.

[b]Nehézség (4)[/b]: Nagy dilemmában voltam ennél a pontszámnál. Én elsőre megcsináltam halál nélkül, úgy, hogy szinte semmikor nem éreztem az életem komolyan veszélyben és az átváltozás pontjaimat is végig alacsonyan tudtam tartani, és azt gondoltam, hogy már-már nevetségesen könnyű ez a könyv. Viszont nagyon sok kommentet olvastam arról, hogy mások meg mennyire szenvedtek ezzel a könyvvel, és milyen nehezen teljesítették, meg, hogy mennyi azonnali halál van benne. És azért az is tény, hogy nekem sikerült a maximum ügyességet kidobnom, amivel azért minden könnyebb. De ha az egészet végigveszem, kötelező cucc szinte nem is kell, jó, egy ezüsttőr nem árt ha van, de 5-öt lehet szerezni, így ez nem akkora kihívás. Az azonnali halál mezők száma sok, de nem annyira randomok, így szerintem ez sem teszi igazán nehézzé. Ha az átalakulás pontjainkat kordában tudjuk tartani, akkor nem lehet nagy baj. Ez utóbbi kicsit nehezebb, mert ha egy helyen nem sikerül, akkor onnantól kicsit generálja magát a pontok száma a könyvben és a végén a halált (illetve átváltozást…mindegy, lényeg, hogy kalandunk véget ér) jelentheti. De talán ez az egyetlen igazán komoly kihívása a könyvnek.

[b]Játékélmény (3)[/b]: Talán meglepő ez a viszonylag alacsony pontszám az eddigiek után. Azt továbbra is fenntartom, hogy a könyv megkomponáltsága kiváló, hangulata remek, stílusa egyedi. De ha csak a játékot, a közben lévő élményfaktort nézem, akkor nekem ez nem sokat adott. Eleve fura volt, hogy ahhoz képest, hogy 515 fejezetpont van, nekem rövidnek tűnt, sokkal rövidebbnek, mint a következő 2 darab 400 fejezetpontos mű, amiről írni fogok. És közben sem történt túl sok izgalom. Bejártam 1-2 falut, megnézegettem, mi van ott, jártam egy érdekes barlangban, ami azonban picit labirintus-szerűvé vált, szóval úgy jól elvoltam de úgy igazán izgatottá egyik alkalommal sem váltam a könyvben. Nehéz elmagyarázni, de valahogy úgy éreztem, hogy miközben a háttér lenyűgöz, addig maga a játék, maguk a döntéshozatalok meg egyáltalán nem, ezeknek a többségét már láttam. Ráadásul túl sok irányban ágazik el a könyv, így akár 2-3 alkalommal is lejátszható, de valahogy én ezt már annyira nem szeretem. Persze rossznak sem nevezném, de szerintem a körítéstől eltekintve sok rendkívüli azért nincs benne.

[b]Összességében: 15/20[/b]

[b]Design[/b]
Juj, de vastag! És ez nem egy pornófilmből vett idézet, hanem, amit először gondoltam, amikor megláttam a könyvet. 515 fejezetpont, ráadásul eme fejezetpontok sem rövidségükről híresek. Nem tudom, Jonathan Greent mi kapta el, de hogy szómenése volt, az biztos. Még egy sima „mocsárba fulladásos halált” is öt-hat mondatban ír le a szokásos kettő helyett.
De hogy visszatérjünk a külcsínre: a borító tetszetős, szép a rajz, még az a vörös szín sem ront rajta nagyon. Persze, értem én, hogy szimbolizáljuk a vért, de egy sötétkék azért harmonikusabb lett volna. Erről most eszembe is jutott, hogy van talán valami hallgatólagos megegyezés a gerinc- és hátsó borító színekkel kapcsolatban? Mert ha nincs, akkor érdemes lenne néha kitörni a kék-sárga-vörös szentháromságból. Itt például egy fekete menő lett volna.

[b]Illusztráció[/b]
Kellően sötét hangulatúak és horrorisztikusak lettek a rajzok, és nem utolsó sorban baromi szépek. Nem akarok belekötni egyikbe sem, csak annyit mondanék, hogy így kell illusztrálni. Számos szemet gyönyörködtető alkotás szerepel a könyvben, már csak ezért is érdemes megvenni.

[b]Háttértörténet[/b]
Az nem túl kacifántos, ugyanis annyiról van szó, hogy botor módon éjjel császkálunk Lupravia erdeiben, így nem is csodálkozhatunk, hogy egy csapat farkas támad meg minket. Egy vadász segítségével sikerül túlélnünk az eseményt, de sajnos a harapást nem kerülhetjük el. Természetesen egy vérfarkas mart belénk, így rövidesen mi is azzá fogunk változni. Vadászunk szerint azonban többféle módon is kigyógyulhatunk a bajból, ha sietünk. Elkezdjük tehát kutatni ezen módozatokat, miközben megismerjük ezt az elátkozott vidéket, és egyre mélyebbre süllyedünk a gonoszságában.
Csak annyit tennék még hozzá, hogy tetszetős volt a megoldás, hogy a sztori a játékmenet közben alakul, és nem a háttértörténet írja le az egész szituációt, hanem interaktívan történnek a dolgok. Már a farkasok támadása közben átvesszük a karakter irányítását.

[b]Rendszer[/b]
Egyfelől feltűnt a giga méretű Felszerelés rubrika a kalandlapon („Atyám, mennyi vackot lehet majd összegyűjteni?”), valamint az Átváltozás pontok jelenléte. Ez utóbbiakkal a kaland közben sokszor kell majd próbát tennünk, és ha elbukjuk, az azt jelenti, hogy nem voltunk képesek úrrá lenni állati lényünkön, ami emiatt előtör belőlünk. Ez amúgy nem mindig jelent rosszat, van, amikor jól jöhet (mondjuk, nem tévedünk el az erdőben az ösztönünknek köszönhetően). Különböző események során újabb pontokat kapunk, így ez az érték egyre növekszik, és egyre nehezebb lesz legyűrni a sötét oldalunkat. Akad persze néhány ritka eset, amikor levonhatunk belőlük (például ha megiszunk egy vérfarkas kórság csillapítására szolgáló varázsfőzetet).
Akad még a kalandlapon egy Kódszavak rubrika is, ami érdekesnek tűnhet, de szerintem felesleges megoldás. Annyiban hoz újat, hogy ha mondjuk megöltünk valakit, akkor fel kell jegyeznünk a „Gyilkos” kódszót, és a könyv később erre a kódszóra kérdez rá, ahelyett, hogy megkérdezné: „megölted XY-t?”. Szóval nem nagy találmány. A Riasztás mező pedig egy speciális helyzetben kellhet majd, amikor közös akcióba kezdünk Van Richten barátunkkal.

[b]Eredetiség[/b]
Nos hát természetesen maga a vérfarkas mítosz, és a többi társ-mítosz, amiket szintén belevettek a könyvbe, adottak, mindenki ismeri őket. Ennek ellenére mégis sikerült egy frissnek ható, valóban élő világot építeni belőlük. Elsősorban köszönhető ez a városoknak, ahol megfordulunk, és a szereplőknek, akikkel találkozhatunk. Ilyen akár a vadász, vagy Zekova nagyanyó, és a többi segítőnk. Aztán van még Fejnélküli lovas, Van Richten (Van Helsing után szabadon), Doktor Kafka, Arcanum professzor (aki Frankestein doktorról lett mintázva), és a többi figura, akikbe belebotolhatunk, mind-mind jól kidolgozott személyiséggel rendelkeznek. Mondjuk a Pókkirálynő Gollam-féle stílusa („Hol van a drága élesszégem, cillogó ezüssztösszégem?”) nekem már egy kicsit sok volt, de üsse kő.
Továbbá a szörnyféleségek is jók lettek, bár Háncs, a kutya félelmetes helyett inkább viccesre sikeredett, de jók a cirkuszi lények, a Moly-ember, a Csótány-szerzetes, az Üveglovag, a Viasz gólem… Hmmm… na jó, most így a neveket olvasva kissé mókásan hangoznak ezek is, de a könyvben elég komolyak, na.

[b]Kihívás[/b]
Monumentális terjedelme ellenére nem igazán nehéz a könyv. Feltétlenül beszerzendő tárgyak csak az ezüst tőrök, amikből igazából már egy is elegendő a sikerhez. Ezt nem lesz problémás abszolválni, miután öt darabbal is találkozhatunk a játékban. Ezen felül inkább az Átváltozás pontjaink gátolhatnak meg a sikerben, mert a végére már komoly mennyiség összegyűlhet belőlük, és akkor bizony örökre vérfarkassá változunk…
Még csak annyit, hogy van egy fejezet, ahol háromszor kell próbára tenni a Szerencsénket, és mivel ugyebár a Szerencse pontjaink száma minden egyes próba után 1-el csökken, ez igazán szemét húzás. Ez persze inkább a Jackson-Livingstone örökség gyermekbetegsége (legalábbis szerintem), hogy mi a fenétől leszünk egyre „szerencsétlenebbek” egy kaland során, de tudom, kell a feszültség…

[b]Főgonosz[/b]
Itt egy érdekes helyzet áll fenn, mert van egy fő-fő ellenség, aki Varcolac grófja, de mellette számos „al-ellenséggel” kell leszámolnunk. Közülük a legjelentősebb Maun grófnője, aki Varcolac ellen áskálódik, és akár úgy is alakulhat a helyzet, hogy általunk taszítja le őt a bársonyszékből.
Varcolac amúgy elsőként két farkaskáját küldi ránk, majd miközben ő maga is átváltozik, addig lehetőségünk van egy tárgyat kipróbálni ellene. Ezután jön a közelharc. Az ipse értékei igen durvák (Ügyesség 12, életerő 16), de ezeken persze csökkenthetünk, ha hatásos cuccot vetettünk be ellene. Ezután még egyszer, Farkas Démon formájában is le kell győznünk őt, és ha elbukjuk az utolsó Átváltozás próbánkat, akkor bizony a grófot uraló szellem átköltözik belénk, és így mi válunk a történet főgonoszává (Poén! Mekkora lenne, ha a negatív oldalon tovább lehetne játszani. Vagy csak nekem vannak ilyen sötét ötleteim..?)

[b]Hangulat[/b]
Az egész könyv, úgy ahogy van, nagyon jól sikerült. Tényleg alig tudok rosszat mondani rá (most olyanokba már nem akarok belekötni, ami szinte minden KJK-ban benne van, hogy egy beszélgetés során miért csak EGYET tudunk kérdezni valakitől, és miért nem térhetünk rá a többi témára is utána). Baromi jól kitalált mini-játék az, amikor a vadásszal és Zakova anyóval hárman kell megvédenünk Zakova házát a betörni szándékozó farkasoktól, de a 334-es „tettes azonosító” játékot is szívesen látnám viszont máshol.
Kapunk különleges vérfarkas képességeket is, amik nagyon ötletesek (nem mindegyik pozitív hatású). Érdekes megoldás, hogy a vérfarkas-fejlődés menet közben, többször is megtörténhet, így amikor én még nem találkoztam vele, már akkor is olvastam, hogy „ha van Vadon hívása képességed, akkor lapozz ide”. Gondoltam magamban: milyen képességekről van itt szó?? Később rájöttem, hogy fokozatonként erősödünk mint farkas, így emiatt újabb és újabb bónuszok járnak.
Végezetül tehát annyit mondanék, hogy a Vérfarkas üvöltése számomra az idei év eddigi legkellemesebb KJK-olvasmánya volt. Az az igazság, hogy még akár ugyanennyit írhatnék róla, de már így is elég terjedelmes lett a cikk. Ebből is látszik, hogy nem mindennapi kalandban lehet része annak, aki belevág. A telihold legyen veletek!

Ezidáig ez a legjobb Kaland, Játék, Kockázat könyv, amivel játszottam. Egy híres kalandozó bőrébe bújhatunk, akit megharapott egy Vérfarkas, és akinek még a következő telihold előtt gyógyírt kell találnia a kórra. Rengeteg erdei, mocsaras, kastélyos, városi és barlangi helyszínen barangolhatunk, és természetfeletti szörnyetegek széles választéka várja, hogy kivégezd őket utad során, melynek végén megszabadulhatsz a likantrópia átkától. A művet az teszi kiemelkedővé, hogy valamennyire versenyfutás is az idővel – tehát minél többet késlekedsz, annál inkább farkassá válsz. A harcok sokkal tisztességesebbek, mint a korábbi művek nagy részében, ezért nem szükségesek olyan nevetségesen magas kezdeti értékek a sikerhez. Ezen kívül az 515 fejezetpontjával kicsit hosszabb is, mint a többi. Zseniális gótikus horror kaland, melyet minden rajongónak kötelező elolvasnia.

Ez az egyik legjobb Kaland, Játék, Kockázat könyv, amit olvastam (márpedig olvastam az összes újat, és jónéhány régit is). Hogy miért?

Az alaptörténet és a cselekmény jó – ez mindig jó előjel, lévén hogy egyes könyveknek szinte semmi története nincs (ezt nem feltétlenül kritikának szánom) – és jól lett megírva. Jon Green (az író, ez a mű ugyanis nem Steve Jackson és Ian Livingstone tollából származik), mint mindig, most is remek munkát végzett a gótikus fantasy világ hangulatának megteremtésében.

A harcok megfelelőek – nem fogsz egy csapatnyi harmatgyenge Goblinnal összefutni a történet legelején, csak hogy egy legyőzhetetlen bestiával kelljen összecsapnod a végén. Bár önmagában minden harc veszedelmet hordoz, a képességeidhez mérten mind megfelelő nehézségű.

Sok úton végig lehet jutni a könyvön, ami növeli az újrajátszási élményt. Több mellékküldetés is szerepel a kalandban, amiket idővel teljesíteni lehet. A történet nem arra alapoz, hogy összeszedj egy csomó tárgyat, amik nélkül nem tudod teljesíteni a feladatod. Persze lehet hasznos tárgyakra bukkanni, de ezek nagy része nem létfontosságú. Ennek megfelelően a mű is jóval nagyobb méreteket öltött – a megszokott 400 helyett 515 fejezetpontból áll (valószínűleg ez a magyarázata annak is, hogy drágább, mint a többi).

Mindent összevetve ezt legalább olyan jónak találom, mint a Zagor Legendáját, vagy a Halállabirintust.